A Boldogasszony Iskolanővérek

SSND

nemzetközi szerzeteskongregációjának

rövid ismertetése (1833-2000)

Rendalapító: Boldog M. Terézia Gerhardinger (1797-1879)

Kongregációnk eredete

Kongregációnk alapítása: 1833. Bajorország .

Létrejöttének okát csak más szerzetesrendek történetébe ágyazva érthetjük meg igazán. Az egyház történelme során számos szerzetesközösség alakult ki csodálatos változatosságban. Ami összekapcsolja a közösségeket az egy személy: Krisztus.

A szerzetesség kialakulása

Az egyház 2000 éves történelme során mindig akadtak olyan férfiak és nők, akiket annyira megérintett az evangélium üzenete, hogy mindennél fontosabbá vált számukra: hogyan válthatnák valóra saját életükben Jézus tanítását.

Kezdetben szétszórtan, gyakran magányban, remeteségben éltek, idővel azonban egyesek – Isten késztetésére – összegyűjtötték társaikat, hogy közösen, közösséget alkotva éljenek.

Ilyen ember volt Szent Ágoston is az 5. század elején, aki miután kereszténnyé lett, majd püspökké szentelték, fontosnak tartotta, hogy testvéri közösségbe gyűjtse egyházmegyéje papjait. Szabályzatot, vagyis Regulát is készített számukra, amelyben leírta közös életük alapjait, célját és az együttélés szabályait. A férfi kolostorokon kívül női közösségeket is létrehívott.

Új hajtások

Ágoston után a századok folyamán sokan tovább folytatták a szerzetes életformát, de mindig valamilyen szempont szerint módosították, átalakították az addig megírt regulákat. A saját korukban jelentkező új kihívásokra, feladatokra voltak érzékenyek. Ezáltal a szerzetesközösségek új hajtásait hozták létre.

Így a 16. század végén Boldog Le Clerc Alice és Fourier Szt. Péter megalapították a „Miasszonyunk” Női Kanonokrendet Franciaországban. A rend szellemiségét a szentágostonos nővérek szabályzata határozta meg, azonban egy lényeges dologban új volt életformájuk: a leányifjúság nevelésére vállalkoztak kolostoraikban. Európában gyorsan elterjedtek, így a bajorországi Stadtamhofban is, ahol az iskolanővérek rendalapítója, Caroline Gerhardinger született a 18. század végén, 1797-ben.

A rendalapító gyermekkora

A „Miasszonyunk” nővérek iskolájában tanuló Karolina 12 évesen éppen megkapta kitűnő végbizonyítványát, amikor 1809-ben, a felvilágosodás-korabeli szekularizáció hatására, a nővéreknek el kellett hagyniuk kolostoriskolájukat. Zavaros idők voltak ezek: a város rövid ideig a napóleoni háborúk hadszínterévé változott. Fölégetett házak és sok sebesült katona maradt ott a harcok után. Mivel a szerzetesnővérek helyett nem volt, aki tanítson, az iskola hittanára: Wittmann Mihály plébános, később püspök, vette kezébe az ügyet. A végzett tanulók közül kiválasztott néhány tehetséges lányt, hogy oktassák a kisebbeket. Köztük volt a 12 éves Karolina is. Wittmann Mihály így ír erről naplójában: 1809. augusztus 14-én:

„Minthogy a nővérek abbahagyták a tanítást Stadtamhofban, Maurer főtisztelendő úr egy szobában tanítja a lányok egy csoportját, körülbelül 20 másikat, akik háttal ülnek az előbbieknek, egy diáklány, Küfner Margit tanít. Egy nagy fekete tábla választja el őket újabb 20 lánytól, akiket Gerhardinger Karolina diáklány oktat, végül a legkisebbek, körülbelül 30-an az iskola végében, az ablaknál ülnek, ezeket Hotz Anna diáklány tanítja.”

Karolinának ekkor még eszébe sem jutott, hogy szerzetesnő legyen. Boldog volt, hogy véget ért tankötelezettsége, és nagy örömmel kísérte el hajóskapitány apját dunai utazásaira. Az útközben látott pompás városok és a természet szépsége lenyűgözte, és sokkal jobban lekötötte, mint a fárasztó tanítás.

Wittmann plébános elmondta Karolina szüleinek azt a tervét, hogy szeretné lányukat tanítónővé képeztetni. Karolina nem lelkesedett, hogy olyan hivatásnak szen­telje életét, amely napról‑napra fogva tartja a fülledt iskolateremben, s alig ígér valami változatosságot. Ugyanakkor útjai során, a világ felfedezése közben hamar észrevette a sokfelé tapasztalható bajt és szenvedést. Segíteni akart. Vállalta feladatát.

Három év múlva – 15 évesen – társnőivel együtt megkapta a tanítónői oklevelet. Ezután, bár igen nyomorúságos körülmények között, de már önállóan tanítottak a fiatal tanítónők.

Volt egy olyan tanterem, amely a tulajdonosnő lakása is volt egyben, aki kecskéje számára a szoba sarkában készített karámot. Kellemes változatosságot jelentett az élénk nebulóseregnek, ha a nehéz betűzgetés közben felhangzott a kecske vidám mekegése.

Ez volt az a kezdet, amely nemcsak Karolina életét határozta meg döntő módon, hanem az egyházat is megajándékozta egy új kongregációval.

Úgy tűnik, Karolina életébe beleszólt a történelem. Valójában arra vállalkozott, hogy a maga szerény lehetőségeivel részese legyen a történelem formálásának. Istenre bízta magát, és hitt abban, hogy az emberek megváltoztatása által megváltoztatható a világ.

Egy újabb szerzetesrend születik

Karolina 18 évesen beszél először szerzetesi hivatásáról Wittmann Mihály plébánosnak, aki támogatja volt tanítványát tervei megvalósításában. Karolina Isten sürgető hívását hallja, hogy odafigyeljen azokra a gyerekekre, akikkel nem törődik senki, és még a legalapvetőbb iskolai oktatásban-nevelésben sem részesülnek. Főképpen a kis falvakban, szegényebb vidékeken volt elkeserítő a helyzet. Csakhogy ezek a szegény települések nem tudtak volna egy olyan hagyományos, nagy kolostort fönntartani, amilyenben Karolina is tanult, és szükség sem volt azokra.

Karolina, – szerzetes nevén Terézia – egy olyan szerzetesközösséget hívott életre, amely ehhez az új feladathoz alkalmazkodott: kis csoportokban, hármasával-négyesével küldte nővéreit azokra a helyekre, ahová hívták őket. A nővérek egyszerű, igénytelen életmódjukkal, dolgos, imádságos életükkel hamar elnyerték a környék bizalmát, s így nagy gondja volt az, hogy mindig jóval több helyre hívták, mint ahány helyre képes volt nővéreivel elmenni. Pedig ahogy egy új házat nyitottak, nemsokára kopogtattak ajtaján a rendbe felvételüket kérő fiatalok is.

A rend „Szabálykönyve” így emlékezik meg az alapításnak erről az időszakáról: „Mélységes hittől és igaz nagylelkűségtől késztetve Terézia anya a végsőket is meg merte kockáztatni, hogy az ínséggel ott találkozzék, ahova éppen hívták. Az ő szellemében válaszolunk Isten azon hívására, amely ma érkezik hozzánk. Mint Terézia anya, iskolákban és más olyan területeken dolgozunk, ahol nevelői szolgálatunkra különösen szükség van; hozzá hasonlóan senkit nem zárunk ki gondoskodásunkból, de elsősorban a gyermekek, a fiatalok és az asszonyok felé fordulunk, és arra érzünk ösztönzést, hogy a szegényeket részesítsük előnyben.„ (K. 24.)

Terézia anya életében elsősorban népiskolákban tanítottak nővéreink, de árvaházakban, napközi otthonokban, ipari iskolákban is működtek. Gyári-munkás nőknek otthonokat és esti iskolákat létesítettek, ami abban a korban nagy rugalmasságot követelt meg az iskolanővérektől. Tevékenykedtek a tanítónőképzésben, és szerepük volt az óvodák kifejlesztésében.

Életük alapjául a 16. századi alapítású Miasszonyunk Nővérek szabályzata szolgált, amelyet Terézia anya dolgozott át sajátos küldetésükből fakadó új életformájuknak megfelelően. Ezt jól tükrözi a rend neve: A Miasszonyunk rend nevéhez Terézia anya a „Szegény Iskolanővérek” szavakat fűzte, ezzel kifejezve, hogy bár senkit nem zárunk ki gondoskodásunkból, mégis elsősorban a szegényekhez szól küldetésünk.

Nemzetköziségünk. Terézia anya Bajorország határait átlépve Európa és Amerika országaiban hozott létre nővérközösségeket. 1858-ban a Csanád-egyházmegyei püspök (püspöki székhely Temesvár) kérésére Magyarországon is házat nyit, majd az évek során még többször visszatér Magyarországra, hogy nővéreit meglátogassa. A Rend hihetetlenül gyorsan elterjed néhány évtized alatt. Terézia anya jól látja, hogy a nemzetközivé váló rend egysége érdekében fontos az azonos célkitűzés és irányítás a nővérek, a kis közösségek, majd később a tartományok között. Ezért ragaszkodott Kongregációjának egységesítő, központi vezetéséhez. Akkoriban merészségnek számított az a meggyőződése, hogy egy nő is képes nemzetközi szerzetesintézmény vezetésére, jobban meg is tudja érteni nővéreit, és ezért jobban is tudja ösztönözni őket. Sok támadás érte Terézia anyát, de végül is megérhette, hogy elgondolásai beigazolódtak, és pápai jóváhagyást nyert Kongregációja. Tapasztalatból mondhatta: „Isten minden műve lassan és fájdalmak közt halad előbbre, de azután annál biztosabban áll, és annál pompásabban virágzik.” – Terézia anya életében 2500 fiatalt gyűjtött maga köré, akik arra vállalkoztak, hogy mint iskolanővérek éljenek és szolgáljanak Krisztusnak embertársaikban.(+1879.) Az azóta eltelt 120 év megmutatta, hogy Terézia anya öröksége tovább él Kongregációnkban, mindig az adott kor szükségletei szerint megújítva azt. A II. Vatikáni Zsinat – melynek alapgondolata az egyház belső megújulásának előmozdítása volt – felhívást intézett a szerzetes-intézményekhez, hogy újítsák meg szabályzatukat oly módon, hogy az a mai kornak is kifejezze a Rend sajátos adományait (karizmáját).Az új szabály a 70-es, 80-as években született meg, a Kongregáció minden nővérének közreműködésével.

A ma feladatai:

Nevelő-oktató szolgálatunkat különböző szintű iskolákban, óvodákban, szakiskolákban, művészeti és zene‑iskolákban diákotthonokban, kollégiumokban, gyermekotthonokban végezzük, – kultúrköröktől függően szorosabb, vagy tágabb értelemben véve az oktatás-nevelés feladatait.

„Számunkra a nevelés azt jelenti, hogy az embereket – mint Isten teremtményeit és képmásait – teljes kibontakozásukhoz segítjük, és képessé tesszük arra, hogy bevessék adottságaikat a föld emberhez méltóvá alakításába.” (K. 22.)

E feladataink mellett továbbra is „azon fáradozunk, hogy felismerjük, kik a mi korunk szegényei, és napjainkban milyen sürgető feladataink vannak”. (D. 37.) Ennek szellemében foglalkozunk fogyatékos gyerekekkel, börtönben lévő és onnan kikerülő fiatalokkal. Nővéreink együtt élnek Dél-Amerika és Afrika szegényeivel. Asszonyokat tanítanak háztartási, gyermekgondozási ismeretekre. A hittan tanítás és a szentségek vételére való felkészítés mellett a keresztelést is elvégzik, ahol a szükség megkívánja.

„Nemzetköziségünkarraszólít fel, hogy megosztott világunkban az egységtanúbizonyságát adjuk, mindeddig ismeretlen utakat tárjunk fel, hogyan oszthatjuk meg javainkat elsősorban a szegényekkel, megvetettekkel, és új lehetőségeket keressünkszolgálatunkra a világegyházban.” (K. 26.)

Sokirányú feladataink között tudatában vagyunk annak, hogy szolgálatunk alapja és egész életünk középpontja: Istennel való kapcsolatunk. (K. 27.) Krisztus tart fenn és újít meg bennünket jelenléte által, ami legmélyebben az Eukarisztiábanfejeződik ki. (K. 6.) Imáinkban az élő Istennel találkozunk, aki közösséggéformál minket.

—

A zárójelben lévő jelöléssel az iskolanővérek Konstitúciójának (K.), illetve Direktóriumának (D.) megfelelő pontjára utalunk. („ Küldetéstek van”c.)

—

Magyarország

Magyarországon először a Délvidéken honosodtak meg az iskolanővérek Temesvár központtal, majd a trianoni országhatár módosítás után Szegedre került át a magyar rendtartomány központja. Óvodákat, elemi iskolákat, polgári iskolákat, szakiskolákat tartottak fenn sok helységében az országnak. Szegeden és Debrecenben gimnázium és tanítónőképző is volt gyakorló-iskolával együtt, a polgári iskola, az alsóbb tagozatok és a szakiskolák mellett. A legtöbb helyen diákotthont is tartottak fenn.

1948-tól 1950-ig nem taníthattak az iskolanővérek. 1948-ban ugyanis államosítottak az országban minden egyházi iskolát. Két évvel később, 1950-ben pedig, – többnyire júniusban – internálták az ország területén élő összes szerzetest. 1950 szeptemberében négy szerzetesrendnek (bencések, piaristák, ferencesek, iskolanővérek) újra megadták a működési engedélyt és hozzá két gimnáziumban való tanítási lehetőséget. Más fajta iskolát nem nyithattak. Tehát az országban egészen 1989‑ig csak ez a 8 szerzetesek által fenntartott iskola működhetett. Az iskolanővérek Debrecenben a „Svetits" Gimnáziumban, Budapesten pedig a „Patrona Hungariae” Gimnáziumban tanítottak, mindkét helyen diákotthont is vezettek. Az intézetekben minden munkaterületen dolgoztak nővérek. „Abban a tudatban végezzük feladatainkat, hogy mindazzal nevelünk, amik vagyunk és amit teszünk.„ (K. 23)

1989 óta újra szabadon működhetnek a szerzetesrendek Magyarországon. „Gyorsan változó társadalmunk mindig új helyzeteit figyelve igyekszünk felismerni, hogy milyen feladatok vállalására vagyunk hivatottak. – „Mint Terézia anya, mi is készek vagyunk mindig ott szolgálni, ahová hívnak.” (D. 32.)

1990-2000-ig nővérek mentek Jánoshalmára hittant tanítani, illetve a környező tanyavilág szegényeinek szociális segítésére. Makóra és Szegedre is hívták és visszavárták az iskolanővéreket. 1991-ben. Makón a Szent István Általános iskola, később Gimnázium és Diákotthon, nyitotta meg kapuit. Szegeden a Karolina Általános Iskola, Gimnázium és Diákotthon 1992-ben nyílt meg, ehhez kapcsolódott 1996-ban még az Óvoda és az Alapfokú Művészetoktatási Intézmény (zeneiskolával és képzőművészeti iskolával).

Ezeken a helyeken nővéreink kis közösségekben élnek, és az iskolában dolgozó munkatársaikkal együtt törekszenek olyan légkört kialakítani, amelyet a kölcsönös adás és elfogadás jellemez, és amelyben lehetséges a növekedés.

Mint Terézia Anya, abban a meggyőződésben nevelünk, hogy az ember megváltoztatásával megváltoztatható a világ. (K. 22.)

Miasszonyunkat,Máriát, mint Kongregációnk anyját, tiszteljük és azzal mutatjuk ki iránta való szeretetünket, ha azt tesszük, amit az Úr mond nekünk. (K. 32.)

Csatolmányok: 

ssndismerteto.doc

nevvaltozas.doc