„ Járd ki lábam, járd ki most...”

A Muzsikás a Karolinában muzsikált

Mitől lesz tapadós a vonón lévő lószőr? Hogyan kell beletenni a zenébe a lüktetést? Hogyan lesz a brácsából kontra? Mi az a csodálatos hangszer, ami mindig kézre esik? Hol lakik a hegedű lelke? Mit tettek a néhai falusi lányok, amikor már nem tudták a jókedvüket magukba fojtani?

Ezekre a kérdésekre is választ kaptak a szegedi Karolina Iskola kisdiákjai azon a rendhagyó énekórán, melyet a Muzsikás Együttes tartott 2015. május 7-én.

„Többen ülve is táncoltatok, gratulálok, mert ez különlegesség!” Az első zeneszám után, nagy derültség közepette így dicsérte meg kis hallgatóit a Muzsikás Együttes egyik tagja, Sipos Mihály. A gyerekek földön ülve hallgatták, és nézték végig a muzsikával, hangszerbemutatóval és hagyományismereti érdekességekkel teli órát. Néha szinte táncra perdültek közben.  A világhírű, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, magyar népzenei együttes ezúttal három taggal érkezett. Sipos Mihály úgy vallott saját hangszeréről, hogy míg Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette, az ember a saját képmására alkotta meg a hegedűt.  Nyaka, lába, teste, sőt még lelke is van.  A dallamot a hegedű viszi, de vidámabban szól a muzsika, ha kíséret is akad, ezért került elő a nagybőgő és az a nagyra nőtt hegedűre emlékeztető, de csak háromhúros hangszer, melyet Erdély-szerte kontrának neveznek.  A Muzsikás 2004-ben még saját erőből indította el a koncertsorozatot, mára a MOL támogatásával több száz iskolába eljutottak már, méghozzá úgy, hogy az intézményeknek ez nem került pénzbe. „Köztudott, hogy a zenei nevelést nem lehet elég korán kezdeni” – mondják.  „Kodály Zoltán szerint a legjobb már kilenc hónappal a születés előtt. Kimutatták, hogy a rendszeres zenei élmény a fegyelmet, a koncentráló képességet és a teljesítményt is fokozza. A rendkívül gazdag Kárpát-medencei hagyományos népzene egyszerre ősi és modern, mindezeket a szerepeket képes betölteni.” Ezért tartja fontosnak a Muzsikás a jövő nemzedéke számára a népzene megismerését, befogadását.

„A bőgős bácsi begyantázza a vonóját, és most olyan dallam következik, amit már ezer éve hozunk magunkkal.”  A karolinások fújták,  a népzenészek pedig, akik rendszeresen fellépnek  a Zeneakadémián és más európai koncerttermekben, húzták, hogy „Hej, Dunáról fúj a szél…”

Aztán a gyerekek rácsodálkoztak a Kárpátok ormairól érkezett hangszerre, a gardonra, melynek húrjai vannak, mégis ütős.  Elámultak Éri Péter dunántúli hosszú furulyáján is, és akkor majdnem vége lett az örömzenének.  „Odapislantottam az órámra, bizony, eltelt az idő. Vagy akartok még maradni?” – kezdte a búcsúzkodást Hamar Dániel.  „Igeeen!”- kiabálták kórusban a zöldköpenyes iskolások. „Na, akkor megtanulunk csujogatni.” Dániel bácsi még a kalapját is megemelte a karolinás gyerekek előtt, olyan hitelesen csujogattak a lakodalmi muzsikára. Nem parancsol senki most…

A képek egyikére kattintva az album további képei is megtekinthetők.